Lizzy
  2006.09.10. 11:49

10. fejezet:

Elisabeth és Jack, kisebb szóváltások után, de elindult az Aurélievel megbeszélt találkozó helyszínére. A kalózt zavarta, hogy Elisabeth egyedül tett szabadulásuk érdekében, az pedig még inkább, hogy Aurélie akár hazudhatott is Neki.

Emlékezett első közös kalandjukra, amikor a lány még nagyon naiv volt. Félt, hogy talán még most is túl könnyen megbízik az emberekben, így túl könnyen áldozattá válhat.

Márpedig Ő, Jack Sparrow nem akart kockáztatni. Tudta, hogy ha egyszer Ben szökésen kapja Őket onnantól sokkal jobban fogja figyelni Őket, és még kisebb esélyük lesz a szabadulásra.

Így hát Jack felkészült mindenre, akár még harcra, vérontásra is. Csak remélni merte, hogy Aurélie tényleg segít Nekik, és nem lesz szükség drasztikus eszközökre. Bár kalóz volt, jobban szeretett alkut kötni más emberekkel, mint fegyverrel jobb belátásra bírni azokat. Sokan ezért is nem vették Őt komolyan, nem vették észre, hogy az álca mögött a Karib-tenger legkiválóbb kalóza rejtőzik. De hát, ahogy a mondás is tartja, a látszat néha csal. Különösen a Karib-tengeren, ahol hosszú évek óta kalózok uralják, a tengereket, és tartják rettegésben a városokat.

Egyszer azonban minden véget ér, így a kalózok aranykora is. Jack Sparrow is jól tudta ezt. Tudta, hogy egy olyan helyre vágyik vissza, ahol szintén nem biztos, hogy szabad lehet. Ahogy azonban mérlegelte magában a dolgokat, rájött, hogy inkább vágyik egy esetleges rabságra, mint a Világ Végén eltöltendő hosszú évekre.

Úgy érezte, legalább esélyt kell adnia a Szabadságnak. Esélyt, hogy elérjen hozzájuk. Hozzá és Elisabethez.

Elisabeth is sok mindenre fel volt készülve, nem tudta mire számítson. Abban biztos volt, hogy Aurélie nem lesz áruló, inkább szenved majd élete végéig. Azonban tudta, hogy rengeteg dolog közbejöhet. Bárki megláthatja Őket, illetve bárki tudomást szerezhet szökési terveikről. Egyszóval, tudta, ha lebuknak, akkor önmagukat, és Auréliet is halálos veszélybe sodorják.

Mégis úgy érezte, megéri kockáztatni. Megéri veszélybe sodorni önmagukat, Aurélievel együtt. Az sem érdekelte, hogy barátnőjének ebből semmi haszna sem lesz, így ha véletlenül lebuknak, akkor Ő csak azért fog bajba kerülni, mert segíteni szeretett volna két szabadságra vágyó emberen.

A lányt azonban ez sem zavarta. Eldöntötte, hogy segít önmagán és a kalózon, bármibe kerüljön is. A miatt sem érzett lelkiismeret-fordulást, hogy szabadságuknak talán Aurélie örökös szenvedése lesz az ár.

Mindez persze azért nem bántotta, mert tudta, hasonló helyzetben Ő is megtenné barátnőjéért ugyanezt.

Aurélie, miután megbizonyosodott róla, hogy férje különböző, számára ismeretlen férfiakkal eltűnt házuk szalonjában, magára terítette úti köpenyét, és elindult az Elisabeth-tel megbeszélt találkozó helyszíne felé.

Szívében nem volt félelem, boldog volt, hogy segíthet barátnőjén, és annak szerelmén. Úgy érezte, Ők tényleg megérdemlik a Szabadságot, nem úgy, mint Ő. Hiszen mostanra már biztos volt benne, hogy Ő is és Ben is szabad lehetne rég, ha férje nem ragaszkodott volna a kényelemhez. A nőt bántotta, hogy Ben sok évvel ezelőtt nem mert kockáztatni szerelmükért.

Mostanra már biztos volt benne, hogy ennek egyszerű oka az, hogy férje sosem szerette Őt igazán. Fájt Neki, hogy ebbe bele kellett gondolnia, hiszen Ő a Világ Végéig is elment a férfiért, és cserébe semmit sem kapott, csak rabságot, ahogy Elisabeth is mondta.

Azonban tudta, nincs mit tenni, Neki ez a sorsa.

A nap folyamán többször is belegondolt abba, mi lenne, ha Ő is elszökne barátnőivel, de hamar rájött, Neki nincs hová mennie.

A három ember, pontosan mikorra megbeszélték, egyszerre ért a találkozó helyszínére. Egymásra néztem, és szó nélkül bólintottak. Egyikőjük sem mert, vagy éppen nem akart megszólalni. Mind féltek, s még mint az úton gondoltak hatása alatt álltak.

Hiszen, valljuk be, mindhármuk útján a nématöprengés, vagy éppen a néma rettegés töltötte ki.

Végül Aurélie volt az, aki megtörte a csendet.

- Menjünk, sietnünk kell. A Gyöngy férjem házának az udvarán áll őrizetlenül, teljes sötétségben. Ilyenkor senki sem szokott arra járni.

Elisabeth és Jack bólintottak, majd még mindig szó nélkül elindultak Aurélie után. Másodiknak Elisabeth ment, remegő szívvel. Tudta, hogy most, vagy soha, ha létezik számukra szabadság, akkor az most jön el, ha pedig nem, akkor az örökös rabság.

Mindkettő gondolata félelemmel töltötte el a lányt.

Szó nélkül Jackhez fordult, és megszorította annak kezét. Így mentek tovább, s kicsit mindketten nagyobb biztonságban érezték magukat.

Mire a kerthez értek, már Aurélie is barátnője kezét szorította.

Csendben, szó nélkül kötötték el a hajót, mely mindhármuk számára a Szabadságot jelképezte.

Elisabeth és Jack nem tudta, mit kell tenniük, Aurélie azonban jelezte nekik, hogy másszanak föl a fedélzetre. A páros megtette ezt, s hírtelen nagy fényesség terítette be a Gyöngyöt.

A hajó felismerte gazdáit, s a reményt, hogy hamarosan ismét szelheti a habokat.

Aurélie átölelte Elisabethet, kezet fogott Jackkel, majd kicsit hátrébb lépett, s megszólalt.

- Azt hiszem, eddig tartott közös kalandunk, mihelys én leszállok a hajóról, bontsatok vitorlát. Iránytűitek meg fogják mutatni a helyes utat. Most már nem érhet Titeket bántódás, a Fekete Gyöngy mindennél sebesebben száguld.

Jack erre büszkén elhúzta a száját, de, Tőle felettébb szokatlan módon csöndben maradt.

Aurélie pedig egyre távolodott tőlük, míg végül a hajó orrához ért. Onnan egy kötélen elkezdett lemászni, szemeiben könnyekkel.

Tudta, mindig is érezte, hogy egyszer meg fog történni a búcsú, tudta, hogy egyszer Neki kell szabaddá tenni Elisabethet és Jacket. De most, hogy ennek a történetnek valós szereplőjévé vált, egyáltalán nem füllőtt hozzá a foga.

Tudta, hogy férje meg fogja büntetni ezért a tettéért, és tudta, számára valószínűleg már sosem lesz bocsánat.

Azonban tette a dolgát, és egyre lejjebb mászott a kötélen.

Ekkor azonban kiáltások hallatszottak messziről. Mindhárman felismerték Ben hangját.

- Aurélie, tudom, hogy a te kezed van ebben! Elengedted, mi több, segítettél elmenni Jack Sparrownak és Elisabeth Swannak. Ezért megöllek!

Aurélie arcán látszott a rémület, ahogy Elisabethén is. Sosem gondolta volna, hogy a férjek ilyenre is képesek. Megölni feleségüket, azt, akit elvileg mindennél jobban kéne szeretniük.

Gondolkodás nélkül futott a hajó orrához, és szólt le barátnőjének, aki már majdnem földet ért.

- Aurélie, mássz vissza, gyere Velünk! Rád itt semmi sem vár, de a Gyöngy szabaddá tenne!

Aurélienek több sem kellett, erőtlenül mászott vissza a fedélzetre.

Mikor felért, Elisabeth elvágta a kötelet, Jack pedig felhúzta a vitorlákat, és iránytűjét nézegetve a kormányhoz lépett.

- Ezt nézve, pontosan északnyugat felé kell haladnunk. Akkor hát… - kezdte, majd a kívánt irányba fordította a hajót. Erre egy folyót pillantott meg, pont akkorát, melyen a Gyöngy elfér.

Ezen a folyón indultak el egyenesen, míg végül el nem értek a Világ Vége határáig, ahol hírtelen kiértek a felszínre.

A két lány boldogan átölelte egymást, már nem féltek. Tudták, már szabadok.

Ekkor lépett oda hozzájuk Jack Sparrow.

- Ha megbocsát Aurélie, egy pillanatra elrabolnám Öntől Lizzyt.

- Lizzy? – ismételte nevét Elisabeth. – Jack, olyan boldog vagyok, hogy ismét így szólítasz. Akkor szólítottál így, mikor először… - Azonban a mondatot nem tudta befejezni, mert Jack megcsókolta. Ajkaik sokáig nem váltak el egymástól, nyelveik vad táncot jártak.

Mindketten tudták, végre szabadok.