„Amikor megláttam a lyukat a hajón, kétségbeesetten, de parancsoló hangon kiáltottam: emberek! Mit tettetek a hajómmal, rühes csürhök!?”

- Jöjjön Miss! Megmutatom a legjobb, vagyis, az egyik legjobb szobát. –és ezzel el is indultak felé. Ám amikor odaértek...

-Öh, uram, a hajó felrakodása közben történt egy kis gond...

-Matróz, álljon odébb, vendégünk van!

-De uram...

-Matróz! –mondta Gibbs, majd benyitott a szobába. Ám az aligha volt még szobának nevezhető. Az ágy, a huzatok szét voltak szakadva, tele volt minden tollpihével. Az asztal és a székek darabokban hevertek a földön, a lámpa összetörve feküdt a belőle kifolyt olajban. A hajó oldalából, hiányzott pár deszkadarab, és egy hatalmas lyuk tátongott rajta.

-Hát itt meg mi történt!? –ámulkodott Gibbs.

-Nos uram, ez volt az a kis gond...

-Kis gond?? Egy hatalmas lyuk van a hajón! Hogy szereztük ezt?

-Nem tudjuk uram! Éppen segítettünk felhozni a hordókat, és egyszer csak egy dörrenés hallatszott. Körülnéztünk, honnan jöhetett, de addigra már egy hajót sem láttunk a tengeren. Lejöttünk ide, aztán pedig megláttuk ezt...

-Hát az ágyúgolyó?

-Nem találtuk meg, uram.

-Szentséges ég...ha ezt a kapitány megtudja...

-Mit tudok meg? –jött oda a férfi – oá! Mi történt a hajómmal? –kérdezte nyávogva.

-Kapitány... Amikor rakodtuk a hajót, hallottunk egy ágyúdörrenést, és egyszer csak itt volt ez a lyuk, és...

-Ki volt az, aki kilyuggatta hajómat???!

-Nem tudjuk, uram...

-Mi az, hogy nem tudjuk???! Áááá! –tette fel költői kérdését a kapitány, majd odasétált a lyukhoz, és kidugta rajta a fejét.

-Bedeszkázni! Gyorsan! Meg se lehessen ismerni, hogy átment rajta egy vasgömb!

-Igenis uram!

A kapitány elindult, Gibbs pedig utána. Elizabeth követte őket.

-Sparrow kapitány! Én most hol fogok aludni?

-Nézze drágám. Két választása van; vagy a legénységgel alszik, vagy pedig az én kabinomban.

-De...de...

-Sajnálom, de a hajóm nem tud jobb lehetőségeket nyújtani ezen a téren. –tárta szét a karját kéjes mosollyal a férfi. – és azt hiszem, semelyik másik hajó sem.

-Ah! Szóval most válasszak egy rakás szerencsétlen bűzlő ember között, vagy egy idióta, arrogáns kapitány között. Egyik jobb, mint a másik! Nem hiszem el, hogy nincs több szoba.

-Hát nem muszáj, keresgélhet, de csak rumos pincét, egy hajóbörtönt, meg egy fedélzetet fog ezeken kívül találni.

A lány már nyitotta volna a száját a válaszra, de inkább csak egy „c”-t mondott, majd döngő léptekkel elsietett.

-Hát...

-Gibbs.. –vágott a szavába a matróznak a férfi- meg ne szólaljon... meg ne...

*

Lomhán libegtek a már oly sokszor foltozott vitorlák, és a fekete, fehér koponyás zászló az árbócokon, ahogy a tengeri fuvallat meglengette őket. A tenger zúgása betöltötte a friss levegőt, amit az emberek beszívtak a tüdejükbe, hogy aztán kifújják azt, amiből már hiányzik az oxigén, mert a vérükkel száguld ereikben. Száguld, akár a hajó a tengeren.

-Gibbs! –szólt oda Elizabeth egy ajtó mögül a matróznak, miközben az felmosta a padlót.

-Igen?

-Mondja, maga szerint hol fogok aludni?

-Nem tudom Miss, de miért suttog?

-Hát...

-Talán szégyelli bevallani, hogy nincs más választása. –jött oda a kapitány.

-Mr. Sparrow! Elhiszem, hogy maga könnyen választana, a mocsok, és a mocsok között, de nekem más a felfogásom, ezért én a mocsok, és a szánalmasság között kényszerülök választani.

-Igen, ha az én szobámban alvást nem számítja lehetőségnek. –vigyorgott kéjesen a kalóz.

-Azt értettem másodikra. –fonta össze karját Elizabeth.

-Kérem, Elizabeth! Ne tegye nehezebbé a lelkiismeretemet, hogy nem tudok egyéb luxuskörülményeket nyújtani... Vagy választ, vagy sajnos, ki kell raknunk önt... – nézett kutyaszemekkel a kapitány.

-Inkább aludnék a kormány alatt...

Az este már leszállt, és a napközbeni meleg levegő elszivárgott a tenger felett. A fiatal lány a hajó oldalán állt, és nézte a csillogó víztükröt. Ahogy lenézett a mélybe, megpillantotta a felszínen a saját arcát, hullámokkal övezve, melyeket a csendesen sikló hajó lökdösött. Sokáig állt így, míg végül úgy elnehezedett a feje, hogy nem bírta tartani, és egy nagy koppanással nekiütődött a korlátnak. Ettől kissé felébredt, de aztán a földön összerogyva elszundikált.

Pár perccel később, halkan kopogó lépések kezdtek hallatszani. Valaki közeledett. Amint meglátta a földön fekvő hölgyet, elcsóválta a fejét, majd lehajolt, és...és hozzá illő módon megbökdöste a vállát, mire az csukott szemmel, dülöngélve felült, majd ránézett az felette álló kapitányra, aztán újra elbóbiskolt.

-Ejnye, Elizabeth... Inkább választott volna a jobbik lehetőségek közül...tudja, mikor volt utoljára felmosva ez a padló? –dörmögte a kalóz magába, majd karjaiba vette a lányt, és elindult vele a saját kabinja felé. Amikor odaért, enyhe lökéssel kinyitotta az ajtót, mire az nyikorogva kitárult. Besétált a szobába, és az ágyra fektette az alvó hölgyet. Ráterítette a tollpihével kitömött takarót, majd még nézte egy ideig. Nézte, a gyönyörű szempilláit, puha ajkait... Elmerült a lány feltűnő bámulásában, és felfedezni vélte, hogy amikor alszik, akkor is gyönyörű. Majd pislogott párat, és elindult a fedélzetre. De aztán meggondolta magát, és inkább visszasétált az egy mellé, erős nyomást érezve a fejében, hogy mindjárt elájul. Behunyta szemeit, ráharapott a szájára, és bekövetkezett, amire várt: tehetetlenül bedőlt a párnák közé, várva, hogy őt is elnyomja az álom.